A pillanat amikor rádöbbensz, hogy tulajdonképpen te soha sem voltál fontos annak a bizonyos személynek. Pedig te elhitted, hogy számítasz neki. A remény hangja nap mint nap erősödött a fejedben, és aztán egy szempillantás alatt elhallgatott. Egy szó, egy mondat, egy gesztus. Csupán ennyi kell, hogy összetörjön benned valamit. Valamit amiről igazából nem is tudod, hogy mi az.. Szerelem, barátság, kötődés. És aláveted magad a legrosszabb kínnak, az önmarcangolásnak. Minden gondolatod a körött forog, hogy vajon mi az amit rosszul csinálsz, vagy esetleg benned van valami.. valami hiba.. valami rossz. Valami amiről tulajdonképpen nem is tudsz, talán nem is létezik, mégis gyötröd magad, és bármit megtennél, hogy változtass. Hogy változtass azon az állítólagos rosszon, azon a valamin. És mindezt egyetlen kimondott szó miatt. Néha az ember megborzong, hogy mennyire alábecsüli magát, hogy mennyire meg akar felelni, holott igazából valakinek úgy tökéletes ahogy van. Azzal a rosszal, azzal a valamivel…De nem, te ezt nem vagy hajlandó észrevenni, mert egy szürke köddel teli világban élsz, és azt várod, hogy elérd azt az egyetlen pontot amit tisztán látsz, azt akit szeretsz. De lehet, hogy az csak egy illúzió, egy nem létező dolog. Te mégis őt követed, mert szentül hiszed, hogy igaz. Az emberek nagyon naivak. Elhisznek bármit, és nem azért mert igaz, hanem mert azt szeretnék, hogy igaz legyen. De a ködben, a szürke, végtelen ködben ott van valaki, valaki akinek fontos vagy. Valaki aki azt várja , hogy észrevedd. Az ő ködjében te vagy a biztos pont, de soha sem ér el, mert te folyton távolabb kerülsz tőle. És ez a szerelem körforgása. Amiben nap mint nap vergődünk, és azt gondoljuk, hogy nincs kiút ebből a végtelen kőrből, holott nem kell mást tennünk csak Körülnéznünk, és észrevennünk, hogy ki az aki szeret és mindent megtenne értünk…